kassák lajos: címnélküli versek - 71.

mellékuccákból jöttem 11 barátommal földig voltunk s virzsinia szivart szívtunk hazai
szokásból
12 lányt kerestünk magunknak mikor megtaláltuk őket haragosan szétváltunk s mindnyájan
éreztük oldalunkon nővel nem élhetünk együtt suszterekkel szabókkal pincérekkel és
nagybajszú minisztériumi tisztviselőkkel
a pálya kezdetén voltam
szeretsz kérdeztem a lánytól s vártam hogy mondjon valamit amitől ketté hasadnak a falak
az emeleti erkélyen állt alig értem fel a melléig
sokáig vártam az eredményre de hogy semmi különösebb nem történt vörös úszódresszbe
öltöztem és kimentem a tengerre
11 ember feküdt a parton 11 kiégett szivarral a ferde szájában
ti már itt vagytok
aludtak és nem feleltek
fehér madarak szálltak a víz fölött énekeltek és csőrükkel megsebezték az alacsony felhőket.

giovanni boccaccio: dekameron - ötödik nap, negyedik novella

lizio da valbona úr ott lepi leányánál ricciardo manardit;
akkor ez feleségül veszi a leányt, annak atyjával pedig megbékél

mikor elisa befejezte s végighallgatta társnőinek dicséreteit, melyekkel novelláját elhalmozták, parancsolta a királynő filostratónak, hogy mondja el a maga novelláját; ki is mosolyogván ekképpen fogott szóba:

- közületek annyian és annyiszor illettek engem szemrehányásokkal, hogy komor tárgyat szabtam elbeszéléseinknek, és ezzel megríkattalak benneteket, hogy most kötelességemnek tartom olyasmit elmondani, amivel kissé megnevettetlek, hogy némiképpen felüdítselek ama szomorúság után; annak okáért rövidke novellámban el akarom mesélni nektek egy szerelem történetét, mely szerencsés véget ért, s néhány sóhajon és rövidke rettegésen és szégyenkezésen kívül semmi egyéb szomorúság nem keveredett belé.

tehát nem nagy ideje még, élt romagnában valamely derék és jó erkölcsű lovag, bizonyos lizio da valbona, kinek madonna giacomina nevezetű feleségétől élete alkonyán leánya született, ki idővel az egész környék legszebb és legkedvesebb leányává serdült; és apja és anyja, mivel egyetlen gyermekök maradt, végtelenül szerette és dédelgette, és szöges gonddal őrizte, és abban reménykedett, hogy valamely előkelő család sarjához adja majd feleségül.nos, sűrűn járogatott lizio házába, és sokat időzött nála egy szép szál csinos ifjú, a manardi da brettinoro családból való ricciardo, s ettől csakúgy nem féltette lizio s a felesége a leányt, mintha tulajdon fiok lett volna. ez pedig egyszer s másszor látván a gyönyörű és bájos és dicséretes erkölcsű és viselkedésű eladó leányt, határtalanul megszerette, és nagy igyekezettel rejtekben tartotta szerelmét. hogy pedig a leány ezt mégis észrevette, egyáltalán nem ütközött meg rajta, hanem maga is viszonozni kezdte annak szerelmét; emiatt pedig ricciardo végtelenül boldog volt. és bár nemegyszer kívánkozott vele néhány szót váltani, félelmében mindig hallgatott; mégis egy ízben megemberelte magát, és szólott hozzá ekképpen:

- caterina, kérlek, ne engedd, hogy elsorvadjak a szerelem miatt.

felelte a leány azon nyomban:

- adná isten: bár inkább te ne engednéd, hogy én elsorvadjak.

ez a válasz fölöttébb megnövelte ricciardo örömét és bátorságát, miért is mondá a leánynak:

- rajtam soha nem fog múlni, hogy kedvedre tegyek, csak rajtad múlik módot találnod életed és életem megmentésére.

felelte akkor a leány:

- ricciardo, látod, mennyire őriznek engem, s ennélfogva el sem tudom képzelni, hogyan jöhetnél el hozzám; de ha tudsz valamit, amit megtehetnék anélkül, hogy szégyent vonnék a fejemre, csak mondd meg, s én megteszem.

ricciardo, ki már sokat gondolkozott ezen, tüstént ekképpen felelt:

- édes caterinám, én csak egy módját látom a dolognak, tudniillik, ha kint alszol vagy kijöhetsz az erkélyre, mely atyádnak kertjére nyílik; ha pedig én tudom, hogy ott töltöd az éjszakát, mindenáron igyekszem majd feljutni hozzád, bár az erkély igen magas.

felelte néki caterina:

- ha van bátorságod felmászni oda, akkor azt hiszem, sikerül kimesterkednem, hogy ottan aludjam.

ricciardo azt felelte, hogy bizony van bátorsága. és ekképpen szólván egyetlenegyszer futtában megcsókolták egymást és elváltak. másnap, mivel épp május vége felé jártak, a leány panaszkodni kezdett anyjának, hogy a múlt éjszakán semmit nem tudott aludni a roppant forróság miatt. szólott az anyja:

- ugyan, leányom, már hogy lett volna forróság? sőt egyáltalán nem is volt meleg.

felelte néki caterina:

- anyám, így kellett volna mondanod: "vélekedésem szerint", akkor talán igazad volna; meg kellene gondolnod, hogy a leányok mennyivel hevülékenyebbek, mint a koros asszonyok.

szólott akkor az asszony:

- igazad van, leányom; de én nem kormányozhatom a meleget és hideget tetszésem szerint, amint talán te szeretnéd. az időjárást úgy kell elviselni, amint az esztendő szakai hozzák; talán ma éjszaka hűvösebb lesz, s jobban fogsz aludni.

- bár adná az isten - felelte caterina -, de nyár felé haladván, nemigen szoktak az éjszakák hűvösebbek lenni.

szólott tehát az asszony:

- hát mit akarsz, hogy cselekedjem?

felelte caterina:

- ha atyám és te beleegyeztek, szívesen megvetném ágyamat kint az erkélyen, mely az ő szobájának szomszédságában vagyon a kertje fölött, és ottan aludnám, és hallgatnám a fülemüle csattogását, és mivel hűvösebb helyen lennék, sokkalta jobban érezném magamat, mint a te szobádban.

mondotta akkor az anyja:

- hát csak nyugodj meg, leányom; majd beszélek atyáddal, s az ő akaratja szerint cselekszünk.

mikor lizio uram meghallotta a dolgot feleségétől, mivelhogy öreg ember volt már, s ezért talán kissé nyakas, szólott ekképpen:

- miféle fülemüle csattogása mellett akar ez aludni? majd én megtanítom elaludni a tücskök cirpelése mellett is.

mikor caterina ezt megtudta, inkább mérgében, mint a forróság miatt, a következő éjszakán nemcsak maga nem aludt, hanem anyját sem hagyta aludni, és panaszkodott, mily nagy a forróság. ennek hallatára az anyja másnap bement lizióhoz, és monda neki:

- férjemuram, te nemigen szereted ezt a leányt; mit árt neked, ha kint alszik azon az erkélyen? egész éjszaka hánykolódott a forróság miatt; aztán meg mit csodálkozol azon, hogy örömét leli a fülemüle csattogásában, hiszen még kislány. a kislányok pedig szeretik az olyan dolgokat, mik hozzájok hasonlatosak.

lizio uram ennek hallatára szólott:

- hát jó, állíttass neki oda akkora ágyat, amekkora csak elfér, és kárpittal függönyöztesd le körös-körül, és aludjék ottan, és hallgassa kedvére a fülemüle csattogását.

mikor a leány ezt megtudta, tüstént ágyat készíttetett ottan; s mikor estére kelvén aludni kellett térnie, addig várakozott, mígnem megpillantotta ricciardót, s megadta neki a megbeszélt jelet, melyből az megértette, mit kell cselekednie. lizio, amint hallotta, hogy a leány lefeküdt, bezárta amaz ajtót, mely szobájából az erkélyre nyílt, s maga is aludni tért. ricciardo, mikor észrevette, hogy körös-körül minden elcsöndesedett, lajtorján felmászott egy falra, onnan pedig felkapaszkodott egy másik falnak a párkányára, és miközben a lezuhanás veszedelme fenyegette, nagy kínos-keservesen feljutott az erkélyre, hol is nagy csendben, de kimondhatatlan örömmel fogadta a leány; és minekutána összevissza csókolták egymást, együtt lefeküdtek, s mind az egész éjszakán által elhalmozták egymást gyönyörűséges élvezetekkel, újra meg újra csattogásra késztetvén a fülemülét. mivel pedig az éjszakák rövidek voltak, az élvezet pedig hosszú-hosszú, hamarosan virradni kezdett, holott nem is gondoltak rá; s mivel a forróságban és a csintalankodásban felhevültek, be sem takaróztak, hanem elszunnyadtak, miközben caterina jobb karjával átölelte ricciardo nyakát, bal kezével pedig megfogta azt a micsodát, melyet a hölgyek különösképpen férfiak előtt fölöttébb szégyenkeznek nevén nevezni. ekképpen aludván mint a bunda, felvirradt a nap, és lizio úr felkelt, s mivel eszébe jutott, hogy leánya az erkélyen alszik, halkan megnyitotta az ajtót és szólott: "hát lássuk csak, hogyan aludt ma éjszaka caterina a fülemüle csattogása mellett." és kiment, halkan félrevonta a kárpitot, mely az ágyat elfüggönyözte, s akkor látta meztelenül és takaró nélkül összeölelkezvén aludni ricciardót és a leányt a fentebb mondott módon; mivel pedig ricciardót határozottan megismerte, visszament, lesietett felesége szobájába, és szólította őt, mondván:

- frissen kelj fel, asszony, és gyere megnézni, miért kívánkozott oly igen leányod a fülemülére, melyet is megfogott, s most a kezében tart.

felelte az asszony:

- hogyan lehetséges az?

mondotta lizio:

- mindjárt meglátod, csak gyere gyorsan.

az asszony magára kapkodta ruháit, s lábujjhegyen megindult lizio nyomában, s mindketten megérkeztek az ágyhoz, és mikor felemelték a kárpitot, nyilván láthatta madonna giacomina, miképpen fogta meg és tartja kezében a fülemülét, melynek csattogására oly igen áhítozott. az asszony eszébe vette, hogy ricciardo csúful megcsalta, miért is kiáltozni akart, hogy lepocskondiázza: de lizio szólott hozzá ekképpen:

- asszony, ha szeretsz, meg se mukkanj, mivelhogy valóban, ha megfogta a madarat, legyen is az övé. ricciardo nemes ember s gazdag ifjú; az ő révén csak tisztes rokonságba keveredhetünk; ha szépszerével akar innét elmenni, mindenekelőtt el kell jegyeznie a leányt; akkor majd megtudja, hogy nem idegen kalitkába dugta a fülemüléjét, hanem a magáéba.

az asszony megnyugodott ebben, mivel látta, hogy férje nem háborodott fel az eseten, és meggondolván, hogy leányának jó éjszakája volt és jól aludt, és a fülemülét is megfogta, hát hallgatott. kisvártatva eme beszélgetésük után ricciardo felébredt, s látván, hogy már fényes nappal vagyon, halálra rémült; felébresztette caterinát, és szólott hozzá ekképpen:

- jaj, lelkem, mitévők legyünk, mivelhogy ránk virradt a nappal, és engem itten kapott?

alighogy ezt mondta, ott termett lizio, és félrevonván a kárpitot, felelte:

- majd csak teszünk valamit.

midőn ricciardo őt meglátta, úgy érezte, mintha kitépték volna szívét a melléből, és felült az ágyban és szólott:

- uram, kegyelmezz, az isten szerelmére. belátom, hogy hitszegő és gonosz ember vagyok, és rászolgáltam a halálra, s azért tégy velem, amit akarsz; de kérlek, hogy ha lehet, kegyelmezz életemnek, ne ölj meg.

felelte erre lizio:

- ricciardo, nem ezt érdemeltem hozzád való szeretetemért és benned vetett bizakodásomért; mindazonáltal, ha már így van és fiatalságod ily nagy bűnre csábított, hogy megmentsd magadat a haláltól, engemet pedig a gyalázattól, jegyezd el törvényes hitvesedül caterinát, hogy miként ma éjjel a tiéd volt, mind élete fogytáig a tiéd legyen, és ekképpen megnyerheted bocsánatomat s magad életét; de ha nem akarsz ekképpen cselekedni, ajánld istennek lelkedet.

miközben így beszélt, caterina elengedte a fülemülét, és betakarózván, keserves sírásra fakadt, és kérte atyját, bocsásson meg ricciardónak; másfelől pedig kérte ricciardót, hogy tegye meg, mit lizio úr kíván, hogy biztonságban és még sokáig élvezhessenek ilyen éjszakákat. de nem volt szükség sok könyörgésre; mivelhogy rész szerint az elkövetett bűn miatt érzett szégyenkezés, valamint a készség annak jóvátételére, rész szerint pedig a rettegés a haláltól és a menekülés vágya, s mindenekfelett a forró szerelem és a sóvárgás, hogy megnyerje szerelme tárgyát, arra indította ricciardót, hogy önként és késedelem nélkül kijelentse, miképpen hajlandó megtenni azt, mit lizio úr kíván. Miért is lizio egy tapodtat nem mozdulván onnét, elkérte madonna giacomina egyik gyűrűjét, s az ő jelenlétükben ricciardo szándokához híven hitveséül eljegyezte caterinát. minekutána pedig ez megtörtént, lizio és felesége elmentek onnét, mondván:

- most már pihenjetek, mivelhogy erre bizonyosan nagyobb szükségtek vagyon, mint arra, hogy felkeljetek.

eltávoztak tehát, és a fiatalok megölelték egymást, s mivel az éjszaka csak hat mérföldet tettek meg, felkelés előtt még hozzácsaptak kettőt, s ezzel bevégezték első napi útjokat. annak utána felkeltek, és ricciardo rendre megbeszélt mindent lizio úrral, és kevés napok múltán barátaik és rokonaik jelenlétében illendő módon még egyszer feleségül vette a leányt, és nagy ünnepséggel házába vitte, s pompás és nagyszerű lakodalmat csapott; annak utána pedig még nagy ideig békességben és vigasságban madarászott vele fülemülére, nappal és éjjel kénye-kedve szerint.

babits mihály: a lírikus epilogja

csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

s már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, isten tudja hogy van?
van dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.

bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

franz kafka: a törvény kapujában

a törvény kapuja előtt áll egy őr. ehhez az őrhöz odamegy egy vidékről jött ember, és engedélyt kér, hogy beléphessen a kapun. az őr azonban azt mondja neki, hogy most nem engedélyezheti a belépést. az ember töpreng, majd megkérdezi, hogy tehát akkor később léphet majd be? - meglehet - mondja az őr -, most azonban nem. - minthogy azonban a törvény kapuja, mint mindig, nyitva áll, és az őr arrébb megy, az ember előrehajol, hogy beleshessen a kapun. amikor az őr ezt észreveszi, nevet, és így szól: - ha ennyire csábít, hát kíséreld meg, és menj be tilalmam ellenére. de jegyezd meg: hatalmas vagyok. pedig a legutolsó vagyok az őrök sorában. teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb, mint a másik. már a harmadik látványát én magam sem bírom elviselni. - ilyen nehézségekre nem gondolt a vidékről jött ember, hiszen a törvénynek mindig, mindenki számára elérhetőnek kell lennie, gondolja, de ahogy most a bundás őrt jobban szemügyre veszi, nagy, hegyes orrát, keskeny, fekete, tatár szakállát, úgy határoz, hogy inkább várakozik, amíg meg nem kapja a belépésre az engedélyt. az őr ad neki egy zsámolyt, és megengedi, hogy oldalt, a kapu közelében leülhessen. ott ül napokig, évekig. többször is megpróbál bejutni, és zaklatja az őrt kérdéseivel. az őr gyakran veti alá kisebb kihallgatásnak, kérdezgeti a szülőföldjéről és sok minden másról, de ezek közömbös kérdések, amilyeneket a nagyurak tesznek fel, és végül mindig azt mondja neki, hogy még nem engedheti be.

az ember, aki jól becsomagolt az útra, mindent felhasznál, legyen az bármennyire értékes is, hogy megvesztegesse az őrt. az úgyszólván mindent elfogad tőle, de közben így beszél: - csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál. - az ember hosszú éveken át szinte szakadatlanul csak az őrt figyeli. megfeledkezik a többi őrről, és úgy véli, bebocsáttatásának egyetlen akadálya ez az első. átkozza a szerencsétlen véletlent, az első esztendőkben gátlástalanul, hangosan, később, ahogy öregszik, már csak úgy magában dörmögve. gyermeteggé válik, és mivel az őr évekig tartó tanulmányozása közben annak prémgallérjában még a bolhákat is felfedezte, még a bolhákat is megkéri, segítsenek neki, és térítsék jobb belátásra az őrt. végezetül látása meggyengül, nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme csalja meg. most ugyan észrevesz a sötétségben valami fényt, mely kiolthatatlanul árad a törvény kapujából. már nem él soká. halála előtt az egész itt töltött idő minden tapasztalata azzá az egyetlen kérdéssé sűrűsödik össze a fejében, amelyet eddig még nem tett fel az őrnek. magához inti őt, mert merevülő teste már nem tud felemelkedni. az őrnek mélyen le kell hozzá hajolnia, mert a kettejük magasságának különbsége ugyancsak az ember rovására változott meg. - most még mit akarsz megtudni? - kérdi az őr. - telhetetlen vagy.

- de hát mindenki a törvény felé igyekszik - mondja az ember -, hogyan lehetséges, hogy ennyi év alatt rajtam kívül senki sem kért bebocsáttatást? - az őr látja, hogy az ember már a végét járja, s hogy hallását elmúlóban még utolérje, ráordít: - itt rajtad kívül senki be nem léphetett volna. ezt a bejáratot csak a te számodra jelölték ki. most megyek és bezárom.

kosztolányi dezső: halotti beszéd

látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. megcsalt.
ismertük őt. nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
de nincs már.
akár a föld.
jaj, összedőlt
a kincstár.

okuljatok mindannyian e példán,
ilyen az ember. egyedüli példány.
nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn s lesz hozzá hasonló.
nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

akárki volt is ő, de fény, de hő volt.
mindenki tudta és hirdette: ő volt.
ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
,,édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott, és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se fokföldön, se ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: ,,hol volt...",
majd rázuhant a szörnyű, mázsás mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: ,,nem volt..."
úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

karinthy frigyes: dinnye

micsoda remek szezon,imádom, nem adom semmiért.
politikus és újságíró uborkaszezonnak nevezi, némi megvetéssel, azt akarván mondani, hogy ilyenkor semmi sincs.
uborka, dinnye úgyis rokonok, hadd nevezzem dinnyeszezonnak inkább. és hogy semmi se történik?
ne is történjen. minek? kinek? miért? mikor itt van megint a kész paradicsom, édenkert, csak szépen el kell felejteni mindent, ami azóta történt.
dinnye potyog az égből, rengeteg dinnye, sárga és zöld és vörös, gurul az uccán, halmokba hullámzik össze, szétszalad, mint a higany, mindenkinek jut belőle, olyan olcsó, nem exportcikk, bent marad a határok közt - fölséges gyümölcs, királyi zamat és íz és édesség, illat és aroma, ha sárga vagy zöld, jeges, vörös limonádé, óriási türkizkehelyben, ha görög.
görög és gurul.
dinnye, dinnye, mennyi dinnye, mennyi cukor, mennyi szín, üde nedvesség, omló enyhület a tikkadt szájnak - nem is értem, hogy lehet egyebet nyelni és habzsolni, mint ezt a habzó dinnyefürdőt, nyakigérő levében úszva.
még kimondani is jól esik, azért mondom olyan sokat. mennyi dinnye, annyi dinnye, mennyei dinnye. csakugyan, a menny is benne van, meg az inny, az ember kiszáradt innye, amire mennyei manna a dinnye. tessék, költőt csinál az emberből.
de filozófust is.
nem hiába olyan szép kerek, mint valami nagy fej, levágott fej, a tálon. és ahogy kifent késsel nekiülsz, szaglászod, forgatod és tippelsz és gusztálsz, hogy milyen lesz (mert minden dinnye egy titok, zsákba macska, pandora szelencéje) mielőtt felvágod, kettéhasítod koponyáját: tűnődhetsz rajta, hogy van az, hogy-e tökéletes gyümölcs, gyümölcsök fejedelme, a leghitványabbakkal rokon éppen: tökkel és uborkával?
no és te magad, ember, élet királya? sokféle állat és növény közt nem éppen a legrútabb, legellenszevesebb a rokonod- a piszkos maki, nyavalyás csimpánz?
ha ő a tökre ütött, te a majomra.
koccintsd csak oda gőgös fejed a kerek dinnyegolyóhoz.
nem tudni, melyik lesz a tökkelütött.

nagy lászló: adjon az isten

adjon az isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,

kérdésre választ
õ küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az isten
fényeket,
temetõk helyett
életet --
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon ugyis, ha
nem kérem.