kosztolányi dezső: halotti beszéd

látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. megcsalt.
ismertük őt. nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
de nincs már.
akár a föld.
jaj, összedőlt
a kincstár.

okuljatok mindannyian e példán,
ilyen az ember. egyedüli példány.
nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn s lesz hozzá hasonló.
nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

akárki volt is ő, de fény, de hő volt.
mindenki tudta és hirdette: ő volt.
ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
,,édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott, és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se fokföldön, se ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: ,,hol volt...",
majd rázuhant a szörnyű, mázsás mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: ,,nem volt..."
úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
hol volt, hol nem volt a világon egyszer.