gelléri andor endre: kisgerezdek

a fiatalasszony elkezdett nevetni. előtte párás volt az ablak, s ő úgy nevetett, hogy az ujjával fölírta az ablakba, bele a párába: ne nevess, te!
majd amikor már a torka madaras lett a kacagás ingerétől, egy kis szamarat rajzolt az üvegre.
s mondta magának: - te kis csacsi.
ugyanis az egész asszony nem volt régebben férjnél, mint három hónap óta. és még tegnap is, amikor fölébredt a paplan alatt és föltámasztotta a fejét és úgy elképzelte magát, asszonyosan, éjféli fürtökkel: az neki egészen rendkívüli volt. amíg leányka volt, semmi más nem volt szabad. ha nagyot, hangosan nevetett, rögtön mélyen elpirult. ,,nem volt illemes."
pedig ő olyan volt mindig, igen, mint egy kiscica. még azt is pont úgy szerette, a vastag tejfölt nyalogatni a nyelvével. és azt is szerette volna, ha úgy beszabadulhatott volna egyszer a spájzba: egy csipet szalámit, utána dzsemet, aztán sajtot, összevissza, igazán torkosan.
de ott volt a mama, a papa. bim-bam! mindjárt megkondulnak, mint a nagyharangok. persze a papa előtt még mindig szelíd aranyhalként úszkált. igen, a papának leesne a bajusza, ha ő odamondana neki valami pikánsat.
ellenben a mamának, ha felszalad hozzá a piacról jövet... igen, annak már mert egy-két elképesztő kijelentést tenni. s nem volt édesebb semmi annál, ahogy a mamuska tiltakozva és mégis nevetve elszégyenkezett.
már arról is mert vele csevegni, amikor a múltkor a szüleinél volt ebéden, hogy őneki gyermeke lehet. egy egész darab gyermeke!
ez a kijelentés még a papát is kimozdította az újságja és a cigarettafüstje mögül. azt mondta:-ne légy már olyan szeles.
hát ez a papának: szelesség! muszáj cincogni ezen! cin-cin. s most fel és alá kezdett sétálgatni. de szépek a bútorok, de szép a fal, jaj, de szép itt minden! megállt. figyelt. mi az? már megint? hiszen most hagyta abba. bizony még a lába is reszketett, olyan éhes lett újra. de hisz ez rettenetes! elhízik, gurulni fog, lesüllyed a vízbe. próbált ellenállni. nem, nem megy. legalább csak egy narancs kell neki. attól megszűnik az éhség.
mint egy kis földgömböt, úgy szelte fel a narancs héját. s vékony hegyű ujjaival elkezdte boncolni a gerezdeket, inni, ízlelni. majd kettétörte, s akkor nagyot, édeset nézett. egy pirinyó narancsszeletkét látott meg a nagyobba bújva; olyan volt, mintha egy kisbaba összehúzódzkodva aludna az anyja mellén.
pislogott. egyik benső szava az volt, hogy lenyeli, éppen mert olyan édes és csöppecske... hogyne! elteszi estére, becsomagolja szépen, s mutatja az urának: kisnarancs!
hevert az asztalon egy cukorkaköntös aranyból. valami konyakos meggy volt benne, abba tette a kisnarancsot. olyan volt, mint egy előkelő kínai csecsemő.
aztán az asszonyka porolgatni kezdett, pihét szedni, felvarrt három gombot, de a harmadik gombnál megállt a tű. egész határozottan valami ételszag kezdte csiklandozni az orrát: nem tudta, minek a finom illata ez, s hogy valóban érzékeli-e, vagy pedig képzelgés az egész. szimatolgatott. marhahús lenne? - hagymás rostélyos - állapította meg. s amikor ezt megállapította, már kapta is a kabátját, s már rohant is a henteshez.
amikor hazahozta a húst, olyan lázzal és akkora tűzzel kezdett dolgozni, hogy még a konyhabútorok is belemelegedtek. csak úgy csorgott a veríték a néma üvegpoharakról. s őt magát olyan mohóság bántotta, úgy reszketett a gyomra, hogy majdnem elszédült a tűzhely mellett. amikor a húst kikalapálta, gyorsan hozott egy fej hagymát. fölvágta az egyiket, és akkor nagyot sikított.
az volt benne, egy picike, illatozó, parányi hagymacsecsemő. begubózva, szenderegve feküdt az idősebb, zománcos hagymalevelek között.
le kellett ülnie. te jóságos isten, mi az, mi történt, körhinta lett a konyhából? mert a falióra az ablakra fordult, az ablak az ajtóra, a betonpadló a tűzhely fölött lebegett, és a fazekak fakanállal a bendőjükben elkezdtek vitorlázni a küszöb felé.
valahogy kiment a hidegebb előszobába levegőt szívni, ott leroskadt, a két karját lelógatta.
tudta, hogy sül a rántás, forr a vize, buzog minden, de nem tudott megmozdulni. hűlnie, eszmélni kellett a rájöt nagy láztól.
megtörölte a homlokát, megdörzsölte a szemét. és azt mondta: - phü! - s ezzel egész jól lett.
és édes tekintettel bevitte a narancsbaba mellé, játszott velük, majd a tükörben megnézte az arcát: csak az angyali öröm látszott rajta, és a pilláin szétszóródva a csillogó könny...

tóth krisztina: hajdu-blues

hatodik lakhelyemre költözöm be.

húszévesen egyetlen láda könyvre

volt csak gondom, meg az energomatra:

ütött-kopott volt, anyám nekem adta:

"úgyse tart soká, veszel majd egy szépet":

tombolt és rázkódott, de soha végleg

le nem robbant, a csempét is leverte,

- de jött a szerelő és megszerelte.

most, hogy otthagytam ezt is pénteken,

otthontalan megint és pénztelen

csak egy újabb használt energomatra

tellett: mikor a szállító lerakta,

átfutott rajtam, ha tizenötöt kibír,

még két energomat és itt a sír,

és akkor számításom optimista,

legalább működünk - és minden tiszta.

edgar allen poe: a vörös halál álarca

a "vörös halál" már régóta pusztította az országot. soha dögvész ilyen végzetes, ilyen rettenetes nem volt. vér volt az istensége és vér a pecsétje, a vér pirosságának a borzalma. hirtelen éles fájdalmak, szédülés, erős vérzés a pórusokon át és feloszlás: a testen és különösen az áldozat arcán skarlátpiros foltok! így jelentkezett a vörös halál, amely kilökte szerencsétlen áldozatait embertársaik segítő köréből és szánalmából. és a vész egész rohama, lefolyása nem tartott tovább egy félóránál.
de prospero herceg boldog, vakmerő és rettenthetetlen volt. mikor országa félig már elnéptelenedett, ezer vidám, könnyelmű barátját - lovagokat és dámákat, udvara színe-virágát - egybegyűjtötte és bezárkózott velük egyik apátságból átépített kastélyába. hatalmas, nagyszerű volt az épület, a herceg különleges, de mégis fenséges ízlésének remekműve. erős, magas fal övezte körül. a falban vaskapu. amint az udvar bevonult, olvasztókemencéket állíttatott fel és hatalmas, nehéz kalapácsokkal áttörhetetlenné kovácsolták a keresztvasakat. elhatározták, hogy a kétségbeesés, vagy őrület hirtelen rohamában senki se ki, se be a kapukon ne mehessen. az apátságban bőven volt minden. mit is törődött ilyen körülmények között az udvar a járvánnyal? a külső világ viselje a maga gondját! bolond, aki belül van a falon és töpreng, vagy gondolkozik. a herceg a legváltozatosabb mulatságokról gondoskodott. odabenn vidám volt az élet: bohócok, tréfacsinálók, táncosok, táncosnők, muzsikusok, szépségek, bor!
odakinn a vörös halál!
az ötödik vagy hatodik hónap végefelé járhatott és mialatt a döghalál a legféktelenebbül tombolt odakinn, prospero herceg soha nem hallott, soha nem látott, káprázatos álarcosbálra hívta meg barátait.
gyönyörteli, feledhetetlen volt az az álarcosbál! de előbb hadd írom le a szobákat és termeket, amelyekben lezajlott. hét csodás terem volt, fejedelmi sor! másutt, más kastélyokban, ha ilyen hét terem van, nyitott ajtajukon át egyenessorban, szinte a végtelenbe veszőn végiglátni mindegyiken.
prosperónál nem így volt: de ez természetes is volt mindenki előtt, aki ismerte a herceg bizarr ízlését. a termek oly rendszertelenül sorakoztak, hogy a szem alig láthatott egyszerre egynél többet. minden húsz-harminc yard távolságon éles szöglet állta el az utat és minden szöglet új és újabb meglepetéssel szolgált. jobb- és baloldalon minden fal közepén magas és keskeny, gótikus ablak nyílott egy zárt folyosóra, amely a termek zegzugát és fordulóit követte. festett üvegablakok voltak, színük olyan, mint amilyen színű díszítések ékesítették a termeket, amelyekbe nyíltak. így például a szélső, keleti terem kék, ablaka is élénk kék! a második terem díszítése, falkárpitja bíbor és így ablakai is bíborszínűek voltak. a harmadik zöld, a negyedik bútorzata és világítása narancsszín, az ötödik fehér, a hatodik lila. a hetedik termet fekete bársonykárpitok borították és lepték el tetőtől egészen a padlóig és hullottak alá mély redőkben a padló nehéz, hasonló anyagból készült fekete szőnyegére. de ebben a teremben az ablak színe nem egyezett a belső díszítés színeivel. az ablaktáblák itt vörösek voltak, a vér mélyvörös színében! a hét szoba egyikében sem égett, de nem is volt lámpa, vagy gyertyatartó, hogy fényt árasszon a szobákban elheverő aranytárgyakra, vagy a tetőzet aranyos díszítésére. belül sehol semmi fény, lámpa vagy gyertyavilága. de a folyosón, amely a termeket követte, minden ablakkal szemközt, nehéz, háromlábú tűzserpenyő állott, ennek a tűznek sugarai hatottak át a festett ablaküvegeken és világították meg csodásan a termeket. és ez a fény vidám és váratlan színpompába borította a társaságot. a nyugati, vagy a "fekete" szobában a fény, mely a vérszínű ablakokon át elözönlötte a fekete kárpitokat, oly kísérteti erővel világított azoknak az arcára, akik oda beléptek, hogy kevesen merészelték ezt megtenni.
ebben a teremben a nyugati fal aljában óriási ébenfaóra állott. ingája unalmas, súlyos, egyhangú zörejjel lengett erre és arra és mikor a percmutató megtette körforgását az óralap körül és betelt hatvan perc, az óra érctüdejéből hang kelt életre, tiszta, hangos, mély és olyan kivételesen dallamos, rendkívüli zengéssel telt, hogy minden óra múlásával a zenekar muzsikusainak odakinn akarva-akaratlanul abba kellett hagyni játékukat, hogy megbűvölten hallgassák az óra szavát. abbamaradt a keringő, a vidám társaság zavartan állott és figyelt és míg odabenn az óra zengett és kongott, meg lehetett figyelni, hogy odakinn a legvidámabb arc is elsápadt, s az élemedetebbek eltakarták kezükkel szemüket, mintha elgondolkozva áhítatba merülnének.
de mikor az óraütések elhangzottak, egy pillanat szünet után könnyű nevetés gyöngyözött végig a társaságon, a zenészek egymásra néztek és mosolyogtak gyerekes, ostoba idegességükön és suttogva mondogatták egymásnak, hogy egy óra múlva nem történhetik meg ez újra velük, de lejárt a hatvan perc (amely az Idő háromezerhatszáz másodpercét öleli magába), megzendült az óra és ugyanolyan zavar, ijedtség és magábaszállás támadt.
de ettől eltekintve, vidám és nagyszerű volt a mulatság. a herceg ízlése páratlan volt! a színek és hatások pompás ismerője és élvezője megvetette a divat szolgai követését, vakmerőn és tűzzel tervezett, ötletei éltek és szinte pogány fényben izzottak. akadtak, akik őrültnek hihették. de barátai tudták, hogy nem az. mellette kellett lenni, vele élni, hallani, látni, hogy az ember bizonyos legyen, hogy nem az.
nagyrészt az ő ízlése rendezte be és irányította a hét terem díszítésének munkálatát és az ő szava döntötte el, hogy melyik vendég milyen jellegzetes jelmezt öltsön magára. hitemre, groteszkek voltak! sok csillogás, villogás, izgató és vakmerő találékonyság, sok minden, amit azóta a "hernani"-ban láttunk. a legváltozatosabb figurák, a legfurcsább jelmezekben. őrült képzelet mámoros víziói, sok szépség, szeszély, sok különcködés már-már az ijesztéssel és rémítéssel határos, de ízléstelen egy sem akadt. és a hét szoba széltében-hosszában valóban az álmoknak serege járt fel-alá. Ez élő álmok teremről-teremre hullámoztak, minden szobában új színbe borultak, és a zenekar buja, vad zenéje mintha léptük visszhangja lett volna.
és a bársonyteremben újra megszólalt az ébenfaóra!
és egy pillanatra minden megdermed és némán figyel az ütések hangjára. az álmok megfagynak, de az órazengés elhal - a merev mozdulatlanság egy perc alatt felenged - és könnyű, félig elfojtott nevetés tölti be a termeket lépteik nyomán. a zene árad, hullámzik, az álmok felélednek, és vidámabban lengenek, mint bármikor azelőtt és a sokszínu ablaküvegeken át a háromlábú serpenyők tüze váltakozva ott játszik a gondtalan sokadalmon. de a hét terem közül a legnyugatabbra lévőbe egyetlen álarcos se merészkedik, - az éjszaka már elsuhanóban van - a vérszínű ablakokon át élénkebb pirosszín ömlik, a komor kárpitok feketesége elsápaszt és az, akinek lépte véletlenül a sötét szőnyegbe süpped, ünnepibb révületben hallgatja az ébenfaóra ütését, mint az, aki a távolabbi termekben mulat és űzi a perc vidámságait.
de a többi terem zsúfolt volt és lázasan az élet szíve dobogott benne. és a duhaj kedv vidáman örvénylett, míg az óra éjfélt nem vert. és ekkor, amint már elmondtam, a zene elnémult, a keringő megtört és kelletlen szünet támadt. de most tizenkettőt kellett ütnie az órának és így történhetett, hogy a hosszabb idő alatt többen merültek gondolataikba és tűnődtek el a dolgokon, mint előbb. és talán ezért volt, hogy mielőtt az óra utolsó ütése szállott volna a csöndbe, a gondolkodók és eltűnődők közül nem egy vette észre, hogy a tömegben egy új álarcos bukkant fel, akit az éjszaka folyamán eddig senki se látott. az új vendég körül eleinte suttogás, sugdolódzás támadt, mindinkább többen és többen vették észre, a suttogás csodálkozó morajjá nőtt, a visszatetszés és megütközés hangja töltötte be a termet, és ez a hang végül is rémületté és borzalommá dagadt.
nem lehetett közönséges jelenség, amely ilyen hatást kelthetett ebben a társaságban. hiszen mindenki olyan jelmezben jelenhetett meg, amilyenben csak akart, de az új alak heródesnél heródesebb volt és jelmeze túllépte még a herceg-megszabta szélső határokat is. a legridegebb szívben is vannak húrok, amelyeket nem lehet anélkül érinteni, hogy érzést ne keltsenek.
még az is, aki teljesen elveszettnek érzi magát, akinek egyaránt játék már az élet és halál, még az is érzi, hogy vannak dolgok, amelyekkel tréfát űzni nem lehet. így az egész társaság szemmel láthatóan mélyen átérezte, hogy az idegen jelmeze és viselkedése több, mint jelmez és egyszerű megjelenés. sovány, magas volt az új alak, - öltözete tetőtől talpig a sírok ruhája. az álarc, amely arcát eltakarta, annyira halott arca volt, hogy a legtüzetesebb vizsgálat sem tudott volna különbséget tenni a kettő között és nem fedte volna fel a csalást. de mindezt elnézte és megbocsátotta volna az őrült mulatók tömege, sőt talán még tetszésre is talál, ha az álarcos merészsége odáig nem fajul, hogy egyenesen a vörös halál képét ölti fel. ruhája vérfoltos volt, - széles homloka, arcának minden vonása a bíbor rémületét tükrözte vissza.
prospero herceg pillantása a kísérteti alakra esett, (aki lassú, ünnepélyes mozdulatokkal, hogy teljesen híven játssza szerepét, ide-oda ringott, mintha ő is a zene ütemére járna, a keringőzők között) és mindenki észrevette, hogy az első pillanatban a rémület, vagy az utálat, amely elfogta, megremegtette, de már a következő percben haragvó homlokán kidagadtak az erek és a körülötte lebzselő udvaroncoktól rekedt kiáltással kérdezte:
- ki az a vakmerő, aki ilyen szentségtelen gúnnyal mer sértegetni minket? fogjátok meg, tépjétek le álarcát, - hogy mindnyájan tudjuk meg, hogy ki az, akit napfelkeltére a bástyafalakon fel kel akasztani!
prospero herceg, mikor kimondta ezeket a szavakat, a keleti, másképpen a kék szobában állott. szavai tisztán és hangosan hallatszottak át mind a hét szobán, mert határozott és erőteljes volt minden tette és kijelentése és kezének egy intésére elnémult a zene.
a kék szobában állott a herceg és körülötte az udvaroncok egy sápadt csoportja.parancsára az első pillanatban a csoport inkább látszólag, mint valóságban az álarcos felé nyomult, aki ekkor már egészen közel volt hozzájuk és ugyancsak határozott, erőteljes léptekkel közeledett a herceghez. de az álarcosnak őrült megjelenése olyan megnevezhetetlen félelemmel töltötte el az egész társaságot, hogy léptüket visszafogva, meghökkentek és nem akadt senki, aki kezet mert volna emelni rá, - úgy, hogy akadály nélkül egy yardnyi távolságra megközelítette már a herceget és míg a remegő sokaság mintha összebeszélt volna, a terem közepéről a falak mellé húzódott, a halottarcú idegen kimért és ünnepélyes lépteivel, amelyek az első pillanattól fogva megkülönböztették a többitől, a kék teremből a bíborba, a bíboron át a zöldbe, a zöldön át a narancsszínűb,e ezen át a fehérbe, innen a lilába haladt anélkül, hogy bárki is megkísérelte volna egy erőteljes mozdulattal feltartóztatni.
ekkor prospero herceg elszégyellve magát pillanatnyi gyávaságán, vad dühre kelve, ész nélkül átrohant a hat termen, mindenki halálos ijedtséggel nézett utána és senki követni nem merte! a herceg kezében magasra emelt meztelen tőr, féktelen haragjában már-már utolérte, már négy-öt lépésnyire megközelítette a tovasuhanó alakot, amikor ez a bársonyterem legszéléhez ért, hirtelen megfordult és szembenézett üldözőjével.
éles kiáltás, - a villanó tőr a sötét szőnyegre hullott és ugyanabban a pillanatban prospero herceg is holtan rogyott össze. ekkor a kétségbeesés vad és elszánt bátorsága szállta meg az álarcosbál egész népét és mint egy jelszóra, mindenki a fekete terembe nyomult és egyszerre száz kar ragadta meg az álarcost, akinek magas alakja kinyúlva és mozdulatlanul állott az ébenfa óra árnyékában. megragadták és kimondhatatlan rémület és borzalom fogott el mindenkit,- a íir öltönyében, a halottszerű álarc alatt, amelyre oly rémült dühvel csaptak, nem volt test, nem volt semmi kézzel fogható.
s ekkor felismerték a vörös halál jelenlétét. tolvajként jött az éjszakában. s egyre-másra estek össze a mulatók tobzódásuk vérharmatos csarnokaiban, s úgy lelték halálukat, ki-ki saját buktának kétségbeesett pózában. s az ébenóra élete kimerült a legutolsó tivornyatárs életével. s a háromlábak lángja kialudt. és sötétség és pusztulás és a vörös halál vette át korlátlan uralmát.

kosztolányi dezső: mostan színes tintákról álmodom

mostan színes tintákról álmodom.

legszebb a sárga. sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
és akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
és akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
és el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
oly boldog lennék, istenem, de boldog.

kiszínezném vele az életem.

körmendi lajos: a ragadós nyavalya

az orgonda-halmon túl, de a pincés-halmon innen, egy takaros kis tanyában élt egy juli nevű leány. az apja a földet művelte és a jószágot gondozta, az anyja segített neki és a ház körül tartott rendet. velük élt a leány öregapja is, aki egy esztendeje már napközben is sokat feküdt, mert nagyon legyengítette az aggkor. a kisebbik leány, juli, tizennégy éves, eszti, a nővére pedig, aki már jegyben járt egy jó dolgos fattyúval, két évvel idősebb volt. lett volna nekik több testvérük is, de az egyiket elvitte a fejvízkor, a másikat a vörös himlő, a harmadikat a guga, a negyediket pedig a hagymáz.
vakított az égen a nap. az apjuk a ház végénél kivágta a régen elültetett akácfák közül az egyiket, megfelelő méretűre szabta, nagyolni kezdte,
- mi lesz ez, idesapám? - kíváncsiskodott juli.
- fűtűl való fa.
- kinek?
- öregapádnak.
dolgozott tovább. megedzette a fát a tűzben, hogy keményebb legyen, s hamarabb befesthesse. közben juli, ahogy szokta, bement az öregapjához, megitatta, enni adott neki. az öreg szeretettel megsimogatta a kislány fejét.
a nagyobbik leány a karcagi piacon forgolódott az anyjával. az emberek izgatottan tárgyalták, hogy a környékbeli falvakban kiütött a ragadós nyavalya, a kolera, de már karcagon is van egy halott, mert az előző napon, augusztus 14-én kiszenvedett mándoki ferenc gazda. a két nő idegesen igyekezett vissza a tanyára.
múltak a napok, és nem történt semmi különös. kezdett felengedni a családban a félsz, úgy gondolták, ez a mostani ragadós nyavalya talán mégis elkerüli őket.
az egyik este a férfi kibarkácsolta a fűtűl való fát, befestette bécsi korommal, s várta, hogy száradjon.
a nagylány tett-vett a konyhában. hirtelen megállt a munkában.
- idesanyám! fáj a hasam.
- nagyon?
- nem - válaszolta eszti, de akkor már szaladnia kellett kifelé.
hirtelen elöntötte a bélsár, nem tudta visszatartani.
- jaj, istenem - fohászkodott a lány.- mi van velem?
szégyellte magát. nem is öklendezett, mégis hányni kezdett egy idő után, sugárban ment belőle a folyadék már alul-felül. az anyja fogta a fejét.
- nem baj, nem baj - ismételgette riadtan.
kicsit meleg volt a nagylány homloka. csak vánszorogtak az órák, ám nem nyom nélkül: eszti szép, hamvas arcbőre összeszáradt, csupa ránc lett, a keze pedig olyanná vált, mint az anyjáé mosás után. kimerülten feküdt az ágyban, ázott a saját ürülékében, mozdulni sem volt ereje.
másnap reggel már beesett szemmel nézett vissza az anyjára. az orra kihegyesedett, nyelve a szájpadlásához tapadt, szinte már beszélni sem tudott. az anyja törölgette a lány hideg bőrét.
- húz a görcs - súgta szenvedő arccal eszt.
alig múlt dél, s a lány úgy érezte, hogy a szíve, akár egy szabadulni vágyó rab, kétségbeesetten dübögteti mellkasát. orra, ajka, ujjvégei, de még a bőre is kékes színű lett, az ájulás környékezte, s ez az érzés már nem is hagyta el.
felhőkkel takarta el a szemét a nap.
este már az asszony is ágynak dőlt, a kisebbik lány állt mellette, és sírósan kérdezgette.
- mit aggyak, idesanyám?
a férfi a ház végénél kivágott két másik akácfát is, megfelelő méretűre szabta, nagyolni kezdte őket. a korábban megkezdett fűtűl való fa homlokát kivirágozta, alá pedig felvéste az eszti nevét, majd egy verset.
e szíp virágszálnak
alig vót reggele,
minden öröm, remény
elenyészett vele.
a nap sápadtan nézte a tájat, kósza felhők pityeregtek az égen. amikor esztit eltemették, hallották a hírt, hogy karcagon úgy hullnak az emberek, mint ősszel a legyek. a férfi komoran edzette a fát a tűzben, aztán kibarkácsolta, befestette bécsi korommal, s az egyik fűtűl való fát gondosan kivirágozta, rávéste a felesége nevét. sötét este volt már, de a házvégéhez ment, s kivágott egy újabb fát, leszabta, nagyolta.
- kinek lesz? - kérdezte juli.
- nekem - morogta a férfi.
- de idesapám nem is beteg!
- mán fáj a hasam.
szeptember volt már, 1831-et írtak. az anyjától az apjához ment juli, utána meg vissza, de néha átnézett az öregapjához is. itatta, törölgette a szüleit, egészen addig, amíg az anyjale nem csukta a szemét örökre. néhány nap múlva az apja is követte.
a leány az udvaron találta az öregapját, aki reszkető kezével, időnként meg-megállva, pihegve egy kicsit, éppen egy fűtűl való fán dolgozott.
- mit vés, öregapám?
- ráírom az apád nevit.
súlyos felhők csüngő hasát karistlták a tanya körül tornyosuló jegenyék. néhány napja mintha mindig szürkület lett volna. a madarak hallgattak, a tanya előtt a tyúkok kapirgáltak egy kicsit reggel, aztán bizonytalanul elindultak az óljuk felé, mintha máris alkonyatot sejtettek volna.
juli tett-vett a tanya körül, ellátta az öregapját, de az egyik nap váratlaul őt is elővette az enyhe hasfájás, hamarosan már a hasmenés is. az öregapja állt az ágya mellett, simogatta az arcát és a haját.
- ne fíjj, kislyány, csak igyál! ne törőggy semmivel! igyál!
csodák csodájára, a leányka meggyógyult. alig mozdult ki a házból, csak beszélgettek csendesen az öregapjával. megjött az eső, később reggelente valóságos köd-folyó hömpölygött az üllőlaposban, aztán hó lepte be a tájat, hideg volt, jégcsapok híztak a nádtető alján, metsző szél süvített, s hordta a havat azutakra, majd megint vastag köd lepett be mindent.juli öregapja egyre gyengült, február végén simította meg utoljára a kislány haját.
a leány azon gondolkodott, ki tudja-e majd vágni az akácfát, hogy fűtűl való fát faragjon az öregapjának. kiment a ház végéhez, de ott már egyetlen akácot sem talált. megfelelő fát keresett. az istálló ajtajának támasztva rálelt egy kifaragott sírjelre. az öregapja neve állt rajta, alatta pedig két sor, reszkető betűkkel:
aki poromat keresi,
e sírhant alatt megleli.
kisütött a márciusi nap. juli mélyeket lélegzett, szellőztete a tüdejét és a házat. körüljárta az épületet. a tanya elhagyottnak látszott, omladozott a fala, a kútgém fájdalmasan nyikorgott. most vette észre, hogy a házhoz vezető ösvényt már kezdte benőni a fű.
ahogy följebb emelte a fejét, eszti jegyesén akadt meg a szeme.

szilágyi domokos: vád

anyám, midőn világra hoztál,
apolgatva is megátkoztál!
dühös bömbölésem hallgatva,
meg-elátkoztál apolgatva!

miért lettem rabja a szónak?
miért égem ízét a sónak?
miért nincs nyugtom vízen-földön,
bárányfelhőn, az égen, zöldön,
bennem lobogó tábortűzön, –
miért, hogy magam folyton űzöm,
s szemem még csak egy szöszke szűzön
se pihenhet el; ó, miért
féltekedem valakiért;
miért, hogy mindig csak kitűzöm,
de el nem érhetem soha?
mért, hogy ennek ez a sora?
és hogy utolsó vacsora
minden, de minden étkezésem,
és hogy sétálnék mintha késen,
s a csatlakozást mind lekésem,
s hogy égnem kell másfél-egészen
és készülőben, sose-készen;
és izzanom, mint csak az izzik,
aki már magában se bízik,
és ha asztalhoz ül vele
akárki édes hávere,
nincs ott a lelke, csak a teste;
s mért engedem meg, hogy kilesse
lesetlen magányom az este,
és miért fáj a más eleste,
és miért fáj a magamé,
s agyam, e rongy, ez a gané
miért, hogy őröl folyvást-folyton,
csak hogyha alkoholba fojtom,
csak akkor, akkor, akkor áll el;
s miért, hogy szívem rendre ráverrádobban
minden éles hangra,
és elmémre, e szent-bitangra
sosem tudhatni, hogy mikor
számíthatok; s belém tipor
minden-egy talp, mely mást tapos;
s mért látom szürkének, laposunalmasnak
a harmatos
virágmezőt is olykor-olykor,
s miért nincs oly pilula, oly por,
hogy költöztessen vak közönyt
belém, midőn reám köszönt
a frontátvonulásos hiszti,
s miért nem nyugtattok meg, hisz ti,
mégis csak ti, ti vagytok én.

ó, békélést e jaj-tekén!

anyám, midőn világra hoztál,
apolgatva is megátkoztál!
dühös bömbölésem hallgatva,
meg-elátkoztál apolgatva!
fülem zenére mért hegyezted!
hogy ne ülhessek sose veszteg!
s miért, miért kell, hogy szeressek!
mért nem születtem impotensnek!
én, a pucér életre-tárt!

s miért szültél velem halált!