anton pavlovics csehov: pipogya nő

a minap behívtam a dolgozószobámba julija vasziljevnát, gyermekeim nevelőnőjét. el akartam vele számolni.

-- üljön le, julija vasziljevna! -- mondtam neki. -- hadd számoljunk el. bizonyára pénzre van szüksége, maga annyira szertartásos, hogy magától soha nem kérné... nos... havi harminc rubelben egyeztünk meg...

-- negyvenben...

-- nem, harminc rubelben... nekem itt fel van jegyezve... mindig harminc rubelt fizetek a nevelőnőknek... nos, két hónapja van nálunk...

-- két hónapja és öt napja...

-- pontosan két hónapja... nekem itt fel van jegyezve. így hát jár magának hatvan rubel... ebből lejön kilenc vasárnap... mert hisz koljával nem foglalkozott vasárnaponként, hanem csak sétált... no meg három ünnepnap...

julija vasziljevna elpirult, idegesen gyűrte ruhája szélét, de... egy mukkot sem szólt!

-- három ünnepnap... Így hát lejön tizenkét rubel... kolja négy napig beteg volt, s akkor nem foglalkozott vele. akkor csak varjával foglalkozott... három napon át a foga fájt, s a feleségem megengedte, hogy ebéd után pihenjen... tizenkettő meg hét az tizenkilenc. ha ezt levonjuk... marad... hm... negyvenegy rubel. így van?

julija vasziljevna bal szeme vörös lett, és elöntötte a könny. álla megremegett, idegesen köhintett, szipákolt, de egy mukkot sem szólt!

-- szilveszterkor eltört egy teáscsészét kistányérral együtt. ez két rubel... igaz, a csésze többe kerül, különben is családi ereklye, de... isten neki! több is veszett már! no meg a maga vigyázatlansága folytán kolja felmászott egy fára, és elszakította a kabátját... le tíz rubel... úgyszintén a maga vigyázatlansága folytán lophatta el a szobalány varja cipőjét. magának mindenre ügyelni kell. ezért kap fizetést. így hát lemegy még öt rubel... január 10-én kölcsönkért tőlem tíz rubelt.

-- nem kértem! -- suttogta julija vasziljevna.

-- de nekem itt van feljegyezve.

-- nos, legyen... jól van.

-- negyvenegyből lejön huszonhét, marad tizennégy...

most már mindkét szemét elöntötte a könny... hosszú, formás orrán kiütközött a verejték. szegény lány!

-- csak egyszer kértem – mondta remegő hangon. -- a feleségétől kértem három rubelt... többször nem kaptam...

-- igen? no lám, ez fel sincs nálam jegyezve. tizennégyből lejön három, marad tizenegy... itt van a pénze, kedvesem! három... három... meg három, egy meg egy, fogja!

s odaadtam neki tizenegy rubelt... elvette, s reszkető ujjal dugta a zsebébe.

-- merci -- suttogta.

felpattantam, és róni kezdtem a szobát. dühbe gurultam.

-- miért ez a merci? -- kérdeztem.

-- a pénzért...

-- de hisz kiraboltam magát, az ördög vigye el, kifosztottam! hiszen megloptam magát! miért ez a merci?

-- másutt egyáltalán nem fizetnek...

-- nem fizetnek? nem is csoda! gonosz tréfát űztem magával, kegyetlenül megleckéztettem... odaadom magának a nyolcvan rubeljét! itt van ebben a borítékban előkészítve. hát szabad ilyen lagymatagnak lenni? miért nem tiltakozik? miért hallgat? a mai világban lehet-e erős karmok nélkül élni? hát hogy lehet ilyen pipogya?

szánalmasan elmosolyodott, s az arcáról leolvastam: „lehet!”

bocsánatot kértem tőle a kegyetlen leckéért, és legnagyobb csodálkozására odaadtam neki a nyolcvan rubelt hiánytalanul. félénken köszöngette, és kiment... ahogy utánanéztem, azt gondoltam: könnyű erősnek lenni ezen a földön!