2009. március 29., vasárnap

edgar allen poe: a vörös halál álarca

a "vörös halál" már régóta pusztította az országot. soha dögvész ilyen végzetes, ilyen rettenetes nem volt. vér volt az istensége és vér a pecsétje, a vér pirosságának a borzalma. hirtelen éles fájdalmak, szédülés, erős vérzés a pórusokon át és feloszlás: a testen és különösen az áldozat arcán skarlátpiros foltok! így jelentkezett a vörös halál, amely kilökte szerencsétlen áldozatait embertársaik segítő köréből és szánalmából. és a vész egész rohama, lefolyása nem tartott tovább egy félóránál.
de prospero herceg boldog, vakmerő és rettenthetetlen volt. mikor országa félig már elnéptelenedett, ezer vidám, könnyelmű barátját - lovagokat és dámákat, udvara színe-virágát - egybegyűjtötte és bezárkózott velük egyik apátságból átépített kastélyába. hatalmas, nagyszerű volt az épület, a herceg különleges, de mégis fenséges ízlésének remekműve. erős, magas fal övezte körül. a falban vaskapu. amint az udvar bevonult, olvasztókemencéket állíttatott fel és hatalmas, nehéz kalapácsokkal áttörhetetlenné kovácsolták a keresztvasakat. elhatározták, hogy a kétségbeesés, vagy őrület hirtelen rohamában senki se ki, se be a kapukon ne mehessen. az apátságban bőven volt minden. mit is törődött ilyen körülmények között az udvar a járvánnyal? a külső világ viselje a maga gondját! bolond, aki belül van a falon és töpreng, vagy gondolkozik. a herceg a legváltozatosabb mulatságokról gondoskodott. odabenn vidám volt az élet: bohócok, tréfacsinálók, táncosok, táncosnők, muzsikusok, szépségek, bor!
odakinn a vörös halál!
az ötödik vagy hatodik hónap végefelé járhatott és mialatt a döghalál a legféktelenebbül tombolt odakinn, prospero herceg soha nem hallott, soha nem látott, káprázatos álarcosbálra hívta meg barátait.
gyönyörteli, feledhetetlen volt az az álarcosbál! de előbb hadd írom le a szobákat és termeket, amelyekben lezajlott. hét csodás terem volt, fejedelmi sor! másutt, más kastélyokban, ha ilyen hét terem van, nyitott ajtajukon át egyenessorban, szinte a végtelenbe veszőn végiglátni mindegyiken.
prosperónál nem így volt: de ez természetes is volt mindenki előtt, aki ismerte a herceg bizarr ízlését. a termek oly rendszertelenül sorakoztak, hogy a szem alig láthatott egyszerre egynél többet. minden húsz-harminc yard távolságon éles szöglet állta el az utat és minden szöglet új és újabb meglepetéssel szolgált. jobb- és baloldalon minden fal közepén magas és keskeny, gótikus ablak nyílott egy zárt folyosóra, amely a termek zegzugát és fordulóit követte. festett üvegablakok voltak, színük olyan, mint amilyen színű díszítések ékesítették a termeket, amelyekbe nyíltak. így például a szélső, keleti terem kék, ablaka is élénk kék! a második terem díszítése, falkárpitja bíbor és így ablakai is bíborszínűek voltak. a harmadik zöld, a negyedik bútorzata és világítása narancsszín, az ötödik fehér, a hatodik lila. a hetedik termet fekete bársonykárpitok borították és lepték el tetőtől egészen a padlóig és hullottak alá mély redőkben a padló nehéz, hasonló anyagból készült fekete szőnyegére. de ebben a teremben az ablak színe nem egyezett a belső díszítés színeivel. az ablaktáblák itt vörösek voltak, a vér mélyvörös színében! a hét szoba egyikében sem égett, de nem is volt lámpa, vagy gyertyatartó, hogy fényt árasszon a szobákban elheverő aranytárgyakra, vagy a tetőzet aranyos díszítésére. belül sehol semmi fény, lámpa vagy gyertyavilága. de a folyosón, amely a termeket követte, minden ablakkal szemközt, nehéz, háromlábú tűzserpenyő állott, ennek a tűznek sugarai hatottak át a festett ablaküvegeken és világították meg csodásan a termeket. és ez a fény vidám és váratlan színpompába borította a társaságot. a nyugati, vagy a "fekete" szobában a fény, mely a vérszínű ablakokon át elözönlötte a fekete kárpitokat, oly kísérteti erővel világított azoknak az arcára, akik oda beléptek, hogy kevesen merészelték ezt megtenni.
ebben a teremben a nyugati fal aljában óriási ébenfaóra állott. ingája unalmas, súlyos, egyhangú zörejjel lengett erre és arra és mikor a percmutató megtette körforgását az óralap körül és betelt hatvan perc, az óra érctüdejéből hang kelt életre, tiszta, hangos, mély és olyan kivételesen dallamos, rendkívüli zengéssel telt, hogy minden óra múlásával a zenekar muzsikusainak odakinn akarva-akaratlanul abba kellett hagyni játékukat, hogy megbűvölten hallgassák az óra szavát. abbamaradt a keringő, a vidám társaság zavartan állott és figyelt és míg odabenn az óra zengett és kongott, meg lehetett figyelni, hogy odakinn a legvidámabb arc is elsápadt, s az élemedetebbek eltakarták kezükkel szemüket, mintha elgondolkozva áhítatba merülnének.
de mikor az óraütések elhangzottak, egy pillanat szünet után könnyű nevetés gyöngyözött végig a társaságon, a zenészek egymásra néztek és mosolyogtak gyerekes, ostoba idegességükön és suttogva mondogatták egymásnak, hogy egy óra múlva nem történhetik meg ez újra velük, de lejárt a hatvan perc (amely az Idő háromezerhatszáz másodpercét öleli magába), megzendült az óra és ugyanolyan zavar, ijedtség és magábaszállás támadt.
de ettől eltekintve, vidám és nagyszerű volt a mulatság. a herceg ízlése páratlan volt! a színek és hatások pompás ismerője és élvezője megvetette a divat szolgai követését, vakmerőn és tűzzel tervezett, ötletei éltek és szinte pogány fényben izzottak. akadtak, akik őrültnek hihették. de barátai tudták, hogy nem az. mellette kellett lenni, vele élni, hallani, látni, hogy az ember bizonyos legyen, hogy nem az.
nagyrészt az ő ízlése rendezte be és irányította a hét terem díszítésének munkálatát és az ő szava döntötte el, hogy melyik vendég milyen jellegzetes jelmezt öltsön magára. hitemre, groteszkek voltak! sok csillogás, villogás, izgató és vakmerő találékonyság, sok minden, amit azóta a "hernani"-ban láttunk. a legváltozatosabb figurák, a legfurcsább jelmezekben. őrült képzelet mámoros víziói, sok szépség, szeszély, sok különcködés már-már az ijesztéssel és rémítéssel határos, de ízléstelen egy sem akadt. és a hét szoba széltében-hosszában valóban az álmoknak serege járt fel-alá. Ez élő álmok teremről-teremre hullámoztak, minden szobában új színbe borultak, és a zenekar buja, vad zenéje mintha léptük visszhangja lett volna.
és a bársonyteremben újra megszólalt az ébenfaóra!
és egy pillanatra minden megdermed és némán figyel az ütések hangjára. az álmok megfagynak, de az órazengés elhal - a merev mozdulatlanság egy perc alatt felenged - és könnyű, félig elfojtott nevetés tölti be a termeket lépteik nyomán. a zene árad, hullámzik, az álmok felélednek, és vidámabban lengenek, mint bármikor azelőtt és a sokszínu ablaküvegeken át a háromlábú serpenyők tüze váltakozva ott játszik a gondtalan sokadalmon. de a hét terem közül a legnyugatabbra lévőbe egyetlen álarcos se merészkedik, - az éjszaka már elsuhanóban van - a vérszínű ablakokon át élénkebb pirosszín ömlik, a komor kárpitok feketesége elsápaszt és az, akinek lépte véletlenül a sötét szőnyegbe süpped, ünnepibb révületben hallgatja az ébenfaóra ütését, mint az, aki a távolabbi termekben mulat és űzi a perc vidámságait.
de a többi terem zsúfolt volt és lázasan az élet szíve dobogott benne. és a duhaj kedv vidáman örvénylett, míg az óra éjfélt nem vert. és ekkor, amint már elmondtam, a zene elnémult, a keringő megtört és kelletlen szünet támadt. de most tizenkettőt kellett ütnie az órának és így történhetett, hogy a hosszabb idő alatt többen merültek gondolataikba és tűnődtek el a dolgokon, mint előbb. és talán ezért volt, hogy mielőtt az óra utolsó ütése szállott volna a csöndbe, a gondolkodók és eltűnődők közül nem egy vette észre, hogy a tömegben egy új álarcos bukkant fel, akit az éjszaka folyamán eddig senki se látott. az új vendég körül eleinte suttogás, sugdolódzás támadt, mindinkább többen és többen vették észre, a suttogás csodálkozó morajjá nőtt, a visszatetszés és megütközés hangja töltötte be a termet, és ez a hang végül is rémületté és borzalommá dagadt.
nem lehetett közönséges jelenség, amely ilyen hatást kelthetett ebben a társaságban. hiszen mindenki olyan jelmezben jelenhetett meg, amilyenben csak akart, de az új alak heródesnél heródesebb volt és jelmeze túllépte még a herceg-megszabta szélső határokat is. a legridegebb szívben is vannak húrok, amelyeket nem lehet anélkül érinteni, hogy érzést ne keltsenek.
még az is, aki teljesen elveszettnek érzi magát, akinek egyaránt játék már az élet és halál, még az is érzi, hogy vannak dolgok, amelyekkel tréfát űzni nem lehet. így az egész társaság szemmel láthatóan mélyen átérezte, hogy az idegen jelmeze és viselkedése több, mint jelmez és egyszerű megjelenés. sovány, magas volt az új alak, - öltözete tetőtől talpig a sírok ruhája. az álarc, amely arcát eltakarta, annyira halott arca volt, hogy a legtüzetesebb vizsgálat sem tudott volna különbséget tenni a kettő között és nem fedte volna fel a csalást. de mindezt elnézte és megbocsátotta volna az őrült mulatók tömege, sőt talán még tetszésre is talál, ha az álarcos merészsége odáig nem fajul, hogy egyenesen a vörös halál képét ölti fel. ruhája vérfoltos volt, - széles homloka, arcának minden vonása a bíbor rémületét tükrözte vissza.
prospero herceg pillantása a kísérteti alakra esett, (aki lassú, ünnepélyes mozdulatokkal, hogy teljesen híven játssza szerepét, ide-oda ringott, mintha ő is a zene ütemére járna, a keringőzők között) és mindenki észrevette, hogy az első pillanatban a rémület, vagy az utálat, amely elfogta, megremegtette, de már a következő percben haragvó homlokán kidagadtak az erek és a körülötte lebzselő udvaroncoktól rekedt kiáltással kérdezte:
- ki az a vakmerő, aki ilyen szentségtelen gúnnyal mer sértegetni minket? fogjátok meg, tépjétek le álarcát, - hogy mindnyájan tudjuk meg, hogy ki az, akit napfelkeltére a bástyafalakon fel kel akasztani!
prospero herceg, mikor kimondta ezeket a szavakat, a keleti, másképpen a kék szobában állott. szavai tisztán és hangosan hallatszottak át mind a hét szobán, mert határozott és erőteljes volt minden tette és kijelentése és kezének egy intésére elnémult a zene.
a kék szobában állott a herceg és körülötte az udvaroncok egy sápadt csoportja.parancsára az első pillanatban a csoport inkább látszólag, mint valóságban az álarcos felé nyomult, aki ekkor már egészen közel volt hozzájuk és ugyancsak határozott, erőteljes léptekkel közeledett a herceghez. de az álarcosnak őrült megjelenése olyan megnevezhetetlen félelemmel töltötte el az egész társaságot, hogy léptüket visszafogva, meghökkentek és nem akadt senki, aki kezet mert volna emelni rá, - úgy, hogy akadály nélkül egy yardnyi távolságra megközelítette már a herceget és míg a remegő sokaság mintha összebeszélt volna, a terem közepéről a falak mellé húzódott, a halottarcú idegen kimért és ünnepélyes lépteivel, amelyek az első pillanattól fogva megkülönböztették a többitől, a kék teremből a bíborba, a bíboron át a zöldbe, a zöldön át a narancsszínűb,e ezen át a fehérbe, innen a lilába haladt anélkül, hogy bárki is megkísérelte volna egy erőteljes mozdulattal feltartóztatni.
ekkor prospero herceg elszégyellve magát pillanatnyi gyávaságán, vad dühre kelve, ész nélkül átrohant a hat termen, mindenki halálos ijedtséggel nézett utána és senki követni nem merte! a herceg kezében magasra emelt meztelen tőr, féktelen haragjában már-már utolérte, már négy-öt lépésnyire megközelítette a tovasuhanó alakot, amikor ez a bársonyterem legszéléhez ért, hirtelen megfordult és szembenézett üldözőjével.
éles kiáltás, - a villanó tőr a sötét szőnyegre hullott és ugyanabban a pillanatban prospero herceg is holtan rogyott össze. ekkor a kétségbeesés vad és elszánt bátorsága szállta meg az álarcosbál egész népét és mint egy jelszóra, mindenki a fekete terembe nyomult és egyszerre száz kar ragadta meg az álarcost, akinek magas alakja kinyúlva és mozdulatlanul állott az ébenfa óra árnyékában. megragadták és kimondhatatlan rémület és borzalom fogott el mindenkit,- a íir öltönyében, a halottszerű álarc alatt, amelyre oly rémült dühvel csaptak, nem volt test, nem volt semmi kézzel fogható.
s ekkor felismerték a vörös halál jelenlétét. tolvajként jött az éjszakában. s egyre-másra estek össze a mulatók tobzódásuk vérharmatos csarnokaiban, s úgy lelték halálukat, ki-ki saját buktának kétségbeesett pózában. s az ébenóra élete kimerült a legutolsó tivornyatárs életével. s a háromlábak lángja kialudt. és sötétség és pusztulás és a vörös halál vette át korlátlan uralmát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése