gelléri andor endre: kisgerezdek

a fiatalasszony elkezdett nevetni. előtte párás volt az ablak, s ő úgy nevetett, hogy az ujjával fölírta az ablakba, bele a párába: ne nevess, te!
majd amikor már a torka madaras lett a kacagás ingerétől, egy kis szamarat rajzolt az üvegre.
s mondta magának: - te kis csacsi.
ugyanis az egész asszony nem volt régebben férjnél, mint három hónap óta. és még tegnap is, amikor fölébredt a paplan alatt és föltámasztotta a fejét és úgy elképzelte magát, asszonyosan, éjféli fürtökkel: az neki egészen rendkívüli volt. amíg leányka volt, semmi más nem volt szabad. ha nagyot, hangosan nevetett, rögtön mélyen elpirult. ,,nem volt illemes."
pedig ő olyan volt mindig, igen, mint egy kiscica. még azt is pont úgy szerette, a vastag tejfölt nyalogatni a nyelvével. és azt is szerette volna, ha úgy beszabadulhatott volna egyszer a spájzba: egy csipet szalámit, utána dzsemet, aztán sajtot, összevissza, igazán torkosan.
de ott volt a mama, a papa. bim-bam! mindjárt megkondulnak, mint a nagyharangok. persze a papa előtt még mindig szelíd aranyhalként úszkált. igen, a papának leesne a bajusza, ha ő odamondana neki valami pikánsat.
ellenben a mamának, ha felszalad hozzá a piacról jövet... igen, annak már mert egy-két elképesztő kijelentést tenni. s nem volt édesebb semmi annál, ahogy a mamuska tiltakozva és mégis nevetve elszégyenkezett.
már arról is mert vele csevegni, amikor a múltkor a szüleinél volt ebéden, hogy őneki gyermeke lehet. egy egész darab gyermeke!
ez a kijelentés még a papát is kimozdította az újságja és a cigarettafüstje mögül. azt mondta:-ne légy már olyan szeles.
hát ez a papának: szelesség! muszáj cincogni ezen! cin-cin. s most fel és alá kezdett sétálgatni. de szépek a bútorok, de szép a fal, jaj, de szép itt minden! megállt. figyelt. mi az? már megint? hiszen most hagyta abba. bizony még a lába is reszketett, olyan éhes lett újra. de hisz ez rettenetes! elhízik, gurulni fog, lesüllyed a vízbe. próbált ellenállni. nem, nem megy. legalább csak egy narancs kell neki. attól megszűnik az éhség.
mint egy kis földgömböt, úgy szelte fel a narancs héját. s vékony hegyű ujjaival elkezdte boncolni a gerezdeket, inni, ízlelni. majd kettétörte, s akkor nagyot, édeset nézett. egy pirinyó narancsszeletkét látott meg a nagyobba bújva; olyan volt, mintha egy kisbaba összehúzódzkodva aludna az anyja mellén.
pislogott. egyik benső szava az volt, hogy lenyeli, éppen mert olyan édes és csöppecske... hogyne! elteszi estére, becsomagolja szépen, s mutatja az urának: kisnarancs!
hevert az asztalon egy cukorkaköntös aranyból. valami konyakos meggy volt benne, abba tette a kisnarancsot. olyan volt, mint egy előkelő kínai csecsemő.
aztán az asszonyka porolgatni kezdett, pihét szedni, felvarrt három gombot, de a harmadik gombnál megállt a tű. egész határozottan valami ételszag kezdte csiklandozni az orrát: nem tudta, minek a finom illata ez, s hogy valóban érzékeli-e, vagy pedig képzelgés az egész. szimatolgatott. marhahús lenne? - hagymás rostélyos - állapította meg. s amikor ezt megállapította, már kapta is a kabátját, s már rohant is a henteshez.
amikor hazahozta a húst, olyan lázzal és akkora tűzzel kezdett dolgozni, hogy még a konyhabútorok is belemelegedtek. csak úgy csorgott a veríték a néma üvegpoharakról. s őt magát olyan mohóság bántotta, úgy reszketett a gyomra, hogy majdnem elszédült a tűzhely mellett. amikor a húst kikalapálta, gyorsan hozott egy fej hagymát. fölvágta az egyiket, és akkor nagyot sikított.
az volt benne, egy picike, illatozó, parányi hagymacsecsemő. begubózva, szenderegve feküdt az idősebb, zománcos hagymalevelek között.
le kellett ülnie. te jóságos isten, mi az, mi történt, körhinta lett a konyhából? mert a falióra az ablakra fordult, az ablak az ajtóra, a betonpadló a tűzhely fölött lebegett, és a fazekak fakanállal a bendőjükben elkezdtek vitorlázni a küszöb felé.
valahogy kiment a hidegebb előszobába levegőt szívni, ott leroskadt, a két karját lelógatta.
tudta, hogy sül a rántás, forr a vize, buzog minden, de nem tudott megmozdulni. hűlnie, eszmélni kellett a rájöt nagy láztól.
megtörölte a homlokát, megdörzsölte a szemét. és azt mondta: - phü! - s ezzel egész jól lett.
és édes tekintettel bevitte a narancsbaba mellé, játszott velük, majd a tükörben megnézte az arcát: csak az angyali öröm látszott rajta, és a pilláin szétszóródva a csillogó könny...