körmendi lajos: a ragadós nyavalya

az orgonda-halmon túl, de a pincés-halmon innen, egy takaros kis tanyában élt egy juli nevű leány. az apja a földet művelte és a jószágot gondozta, az anyja segített neki és a ház körül tartott rendet. velük élt a leány öregapja is, aki egy esztendeje már napközben is sokat feküdt, mert nagyon legyengítette az aggkor. a kisebbik leány, juli, tizennégy éves, eszti, a nővére pedig, aki már jegyben járt egy jó dolgos fattyúval, két évvel idősebb volt. lett volna nekik több testvérük is, de az egyiket elvitte a fejvízkor, a másikat a vörös himlő, a harmadikat a guga, a negyediket pedig a hagymáz.
vakított az égen a nap. az apjuk a ház végénél kivágta a régen elültetett akácfák közül az egyiket, megfelelő méretűre szabta, nagyolni kezdte,
- mi lesz ez, idesapám? - kíváncsiskodott juli.
- fűtűl való fa.
- kinek?
- öregapádnak.
dolgozott tovább. megedzette a fát a tűzben, hogy keményebb legyen, s hamarabb befesthesse. közben juli, ahogy szokta, bement az öregapjához, megitatta, enni adott neki. az öreg szeretettel megsimogatta a kislány fejét.
a nagyobbik leány a karcagi piacon forgolódott az anyjával. az emberek izgatottan tárgyalták, hogy a környékbeli falvakban kiütött a ragadós nyavalya, a kolera, de már karcagon is van egy halott, mert az előző napon, augusztus 14-én kiszenvedett mándoki ferenc gazda. a két nő idegesen igyekezett vissza a tanyára.
múltak a napok, és nem történt semmi különös. kezdett felengedni a családban a félsz, úgy gondolták, ez a mostani ragadós nyavalya talán mégis elkerüli őket.
az egyik este a férfi kibarkácsolta a fűtűl való fát, befestette bécsi korommal, s várta, hogy száradjon.
a nagylány tett-vett a konyhában. hirtelen megállt a munkában.
- idesanyám! fáj a hasam.
- nagyon?
- nem - válaszolta eszti, de akkor már szaladnia kellett kifelé.
hirtelen elöntötte a bélsár, nem tudta visszatartani.
- jaj, istenem - fohászkodott a lány.- mi van velem?
szégyellte magát. nem is öklendezett, mégis hányni kezdett egy idő után, sugárban ment belőle a folyadék már alul-felül. az anyja fogta a fejét.
- nem baj, nem baj - ismételgette riadtan.
kicsit meleg volt a nagylány homloka. csak vánszorogtak az órák, ám nem nyom nélkül: eszti szép, hamvas arcbőre összeszáradt, csupa ránc lett, a keze pedig olyanná vált, mint az anyjáé mosás után. kimerülten feküdt az ágyban, ázott a saját ürülékében, mozdulni sem volt ereje.
másnap reggel már beesett szemmel nézett vissza az anyjára. az orra kihegyesedett, nyelve a szájpadlásához tapadt, szinte már beszélni sem tudott. az anyja törölgette a lány hideg bőrét.
- húz a görcs - súgta szenvedő arccal eszt.
alig múlt dél, s a lány úgy érezte, hogy a szíve, akár egy szabadulni vágyó rab, kétségbeesetten dübögteti mellkasát. orra, ajka, ujjvégei, de még a bőre is kékes színű lett, az ájulás környékezte, s ez az érzés már nem is hagyta el.
felhőkkel takarta el a szemét a nap.
este már az asszony is ágynak dőlt, a kisebbik lány állt mellette, és sírósan kérdezgette.
- mit aggyak, idesanyám?
a férfi a ház végénél kivágott két másik akácfát is, megfelelő méretűre szabta, nagyolni kezdte őket. a korábban megkezdett fűtűl való fa homlokát kivirágozta, alá pedig felvéste az eszti nevét, majd egy verset.
e szíp virágszálnak
alig vót reggele,
minden öröm, remény
elenyészett vele.
a nap sápadtan nézte a tájat, kósza felhők pityeregtek az égen. amikor esztit eltemették, hallották a hírt, hogy karcagon úgy hullnak az emberek, mint ősszel a legyek. a férfi komoran edzette a fát a tűzben, aztán kibarkácsolta, befestette bécsi korommal, s az egyik fűtűl való fát gondosan kivirágozta, rávéste a felesége nevét. sötét este volt már, de a házvégéhez ment, s kivágott egy újabb fát, leszabta, nagyolta.
- kinek lesz? - kérdezte juli.
- nekem - morogta a férfi.
- de idesapám nem is beteg!
- mán fáj a hasam.
szeptember volt már, 1831-et írtak. az anyjától az apjához ment juli, utána meg vissza, de néha átnézett az öregapjához is. itatta, törölgette a szüleit, egészen addig, amíg az anyjale nem csukta a szemét örökre. néhány nap múlva az apja is követte.
a leány az udvaron találta az öregapját, aki reszkető kezével, időnként meg-megállva, pihegve egy kicsit, éppen egy fűtűl való fán dolgozott.
- mit vés, öregapám?
- ráírom az apád nevit.
súlyos felhők csüngő hasát karistlták a tanya körül tornyosuló jegenyék. néhány napja mintha mindig szürkület lett volna. a madarak hallgattak, a tanya előtt a tyúkok kapirgáltak egy kicsit reggel, aztán bizonytalanul elindultak az óljuk felé, mintha máris alkonyatot sejtettek volna.
juli tett-vett a tanya körül, ellátta az öregapját, de az egyik nap váratlaul őt is elővette az enyhe hasfájás, hamarosan már a hasmenés is. az öregapja állt az ágya mellett, simogatta az arcát és a haját.
- ne fíjj, kislyány, csak igyál! ne törőggy semmivel! igyál!
csodák csodájára, a leányka meggyógyult. alig mozdult ki a házból, csak beszélgettek csendesen az öregapjával. megjött az eső, később reggelente valóságos köd-folyó hömpölygött az üllőlaposban, aztán hó lepte be a tájat, hideg volt, jégcsapok híztak a nádtető alján, metsző szél süvített, s hordta a havat azutakra, majd megint vastag köd lepett be mindent.juli öregapja egyre gyengült, február végén simította meg utoljára a kislány haját.
a leány azon gondolkodott, ki tudja-e majd vágni az akácfát, hogy fűtűl való fát faragjon az öregapjának. kiment a ház végéhez, de ott már egyetlen akácot sem talált. megfelelő fát keresett. az istálló ajtajának támasztva rálelt egy kifaragott sírjelre. az öregapja neve állt rajta, alatta pedig két sor, reszkető betűkkel:
aki poromat keresi,
e sírhant alatt megleli.
kisütött a márciusi nap. juli mélyeket lélegzett, szellőztete a tüdejét és a házat. körüljárta az épületet. a tanya elhagyottnak látszott, omladozott a fala, a kútgém fájdalmasan nyikorgott. most vette észre, hogy a házhoz vezető ösvényt már kezdte benőni a fű.
ahogy följebb emelte a fejét, eszti jegyesén akadt meg a szeme.